Tegnap, mikor már éppen beletörődtem a lájtos kemóba, felhívott a doktornő, hogy konzultált, és mégiscsak a durvább kéne. Aztán beszélgettünk még arról, hogy mit lehetne tenni azért, hogy később még lehessen gyerekem. 

Nem én hoztam szóba. Döbbenetes, hogy nem is értettem, minek beszélünk ilyesmiről. Milyen vagyok már, csak arra tudok gondolni, hogy velem mi lesz (mert a meglévő családom rendben lesz, azt tudom). Egyszerűen képtelen vagyok már olyasfajta önzetlenségre, amilyen egy már gondolatcsíra állapotában abortált második gyerek, és egyáltalán nem értem, hogy lehet bárki képes erre, amikor éppen most készülnek visszarántani a halál torkából. Ehhez ilyen ősanyának kell lenni, ez volt a homályos érzésem. 

Persze biztos az van, hogy az ilyen nők mint én, amikor meggyógyulnak, elkezdenek nagyon rossz fejek lenni az orvosukkal, és nyavalyognak hogy elvette ezt meg ezt a lehetőséget. 

Annyi vigasztal, hogy ami a halál torkának tűnt tegnap, talán az sem olyan drámai, és egész sok ember éldegél másfajta autoimmun betegségekkel, több gyógyszeren, több ideje. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.